Régen gyógyítottak vele, ma már inkább csak dísznövény a harangláb

A harangláb a boglárkafélék családjába tartozik, és ahogy a legtöbb növénynél, itt is több fajról beszélhetünk. Ide tartozik többek között a közönséges harangláb, az alpesi harangláb és a fekete harangláb. Ezen kívül még számos nemesített forma alakult ki, amelyek felsorolása túl messzire vezetne. Az alábbiakban a közönséges haranglábot ismertetjük röviden, amely egész Európában őshonos. Többféle népi elnevezése van, pl. keselyűvirág, sasfű, utalva arra, hogy a virág sarkantyúi saskarmokhoz hasonlítanak.

Ahhoz, hogy jól fejlődhessen, a növénynek elsősorban meszes talajra van szüksége, mint amilyet a hegyi legelőkön, erdőszéleken és a napos lombos erdőkben találunk, valamint napsütéses vagy félárnyékos helyre. A harangláb mintegy 80 cm magasra nő meg és évelő, kb. 8 évig él. Erős gyökértörzzsel rendelkezik, és kék virágokat hoz, amelyekben májustól júliusig gyönyörködhetünk.

Óvatosan bánjunk vele, mert mérgező növényről van szó, amely magnoflorint és glikozidokat tartalmaz. Ezeknek az összetevőknek köszönheti gyógynövény mivoltát is. A középkorban a lép és a máj betegségeit, vízkórt, sárgaságot és sebeket, valamint impotenciát és daganatot kezeltek vele. Ha a növény friss leveleit fogyasztjuk, akkor nagyon hamar mérgezési tünetek lépnek fel, amelyek görcsök, légszomj és szívpanaszok formájában jelentkeznek. Többnyire azonban ezek a jelenségek éppolyan gyorsan el is múlnak. Ha tartósabb bőrkontaktus következik be a növénnyel, akkor bőrirritációk és hólyagképződések lehetségesek.

Ezeknek a körülményeknek köszönheti a harangláb, hogy ma már nem alkalmazzák a gyógyászatban. Ezen kívül az összetevőit sem vizsgálták kellő mértékben, így nem lehet pontos kijelentéseket tenni a hatásairól és mellékhatásairól. Gyógyszerként nem ajánlatos felhasználni, legyünk ezért óvatosak a haranglábbal. Gyűjtése különben tilos, mivel védett.